1. rész

Robin Peterson vagyok és a nagynénémmel élek valahol London központjában, egy padlásból kialakított szobában, ugyanis a nagynéném állítása szerint minél kevesebbet találkozunk annál kevesebb ránca lesz. Mintha én tehetnék a nyomorult ráncairól. A szüleim 6 éves koromban meghaltak, a bátyámról meg csak  töredék emlékeim vannak, bár a nagynéném azt mondta, hogy ő is meghalt az autó balesetben én szerintem meg nem és ő az aki ajándékokkal lep meg havonta vagy épp amikor szükségem van valamire. Egy évvel hamarabb befejeztem a gimit mint a korom béli lányok ugyanis én hamarabb kezdhettem el suliba járni így nagynéném örömére korábban kezdhettem el a ruha boltjába dolgozni. Még jó, hogy csak 2 naponta dolgozom. Remekül megy a bolt, de nyomorultul utálok ott dolgozni, hisz amilyen kényes emberek vannak ott az felér egy öngyilkossági kísérettel. Nagyon szeretem a zenét és habár nem tudok énekelni és a táncérzékem is a nullán áll, de a  hallgatáshoz nincs bot  fülem. Az ismeretlen ajándékozótól kaptam egy mp4-es lejátszót és a munka helyemen ( ahol még fizut sem kapok) általában az egyik fülemmel azt hallgatom.

Épp a munkahelyemre igyekeztem és mint szokásomhoz híven megint késésben voltam. A bolt elé érve belestem a nagy kirakat üvegen, hogy hol van a nagynéném, mikor a hátam mögül elkezdett velem valaki kiabálni.

- Te mégis mi a fenéket képzelsz magadról!!!

- Semmit Alberta néni sajnálom, hogy elkéstem, de késett a busz.- kerestem a kifogásokat.

- A busz? Már megint? Tudod ezzel az a probléma, hogy ezzel a busszal csak te járhatsz ugyanis a mellettünk lévő boltba dolgozók is azzal a busszal járnak amivel neked kéne.- cseszett le a nénikém.

- Sajnálom.- szabadkoztam.

- Ne forduljon elő többet.- nézett rám azzal a bárcsak eltűnnél arc kifejezésével.

- Ezt nem hiszem el.- sóhajtottam.

Egy újabb fárasztó munkanap, még jó hogy beszereltetett egy Tv-t a boltba, mert egyébként halálra unnám magam. Egy hölgyet szolgáltam ki a ruhadarabokkal amiket kért amikor felcsendült a Tv-ben.

Let's go crazy, crazy, crazy till we see the sun I know we only met but let's pretend it's love And never, never, never stop for anyone Tonight let's get some and live while we're young.

- Te szent isten!- dobtam el a kezemben lévő ruha darabokat.

Egy interjú ment le a One Directionnal.

- És fiúk mikorra tervezitek az új album megjelenését?- kérdezte a riporter.

- Hát most egyelőre nem terveztünk.- mosolyogta Niall.

- Hát akkor mit terveztetek?

- Most egyelőre zárjuk le az évet és majd januárban hozzuk az új klippünket.- mondta Harry.

- Harry ha jól hallottam ott hagytad Taylort. Váltottál lányt vagy most szingli állapotban vagy és a rajongóid örülhetnek?- fordult a riporter Harryhez.

- Magánéletről nem adunk ki információt.- ugrott oda Louis.

- Akkor erről jól gondolom nem árultok el többet.

- Így van.- bólintottak rá mind az 5-en.

- És igaz-e az Liam, hogy ....- lekapcsolódott a Tv.

- Munka közben nincs Tv nézés.- nézett mérgesen Alberta közben pedig a távirányítót szorongatta.- Megértetted?

- Igen, meg csak érdekelt, mert a kedvenc együttesem volt benne.

- Nem érdekel ez egy munka hely nem pedig mozi.

A kis malőröm után kb. még 3-szor összeveszett velem, azután mikor elment még képes volt felhívni, hogy mossak fel. Komolyan kezdem azt hinni, hogy Hamupipőkének néz és ezért csicskáztat. Mikor vége lett a műszakomnak haza felé vettem az irányt és mivel a drága nagynéném megint nem adott egy vasat sem gyalogolnom kellett hazáig. Másfél óra múlva sikerült a házig eljutnom és amikor épp indultam volna fel valaki csengetett.