*Robin szemszöge*
Kitágult pupillákkal szemléltem Carly-t aki egy vörös
melltartóba nyomult. Majd oda jött
mintha olyan rossz kedvem volna és meg akarnák szüni erre ő megölelt.
- Ez mi volt?
- Egy ölelés tőlem, neked. - nézett rám. - Milyen volt a suli?
- Remek az első dogám, amin át is mentem. - mosolyogtam tovább
- Egyben az utolsó is. - röhögött Carly.
- Menj a sóhivatalba. - rohantam fel a szobámba.
- Gratula Carly.- hallottam Liam utolsó mondatát.
Felértem a szobámba, ahol Harry ült az ágyamon. Elég döbbent fejet vághattam,
mert megkérdezte, hogy mi a baj.
- Robin jól vagy?- nézett végig rajtam.
- A…Aha- nyögtem ki szép lassan és komótosan. - Segíthetek valamiben?
- Nem ártana. - ütögette meg az ágyat, jelezve azt akarja, hogy mellé üljek.
Leültem az asztalomnál lévő székre pont Harry-vel szembe.
- Na miről van szó?
- Arról kedves Robin, hogy Ashley most már egy légtérben sem akar velem lenni
és mivel pénteken lesz a szülinapom el akartam vinni a buliba, de mivel nem áll
velem szóba nem tudom elhívni. - zúdította rám a problémáit.
- Na, várjunk csak Ashley szeret téged és csak arra vár, hogy kibéküljetek
rendesen. - világosítottam fel a fürtöst.
- Tényleg?- csillant meg valami remény a szemébe.
- Igen, de Harry könyörgöm, ne vessz vele minden hülyeségen össze.
- Rendben. - bólintott.
Épp mélyülve bámultunk egymást amikor Ashley bejött.
- Robin elkér…. - nézett Hazzára. - Ez mit keres itt?
- Ez? Már a nevemet sem vagy hajlandó kimondani!- kezdett el hangosabban
beszélni a fürtös.
Én csendben ültem a székemen és vártam, de a vita egyre jobban kezdett
elfajulni.
- Te nem akarsz gyereket szülni nekem!- kiabált Harry.
- Még jó hogy ne várod el, hogy most azonnal szüljek neked egyet!- eresztette
ki a hangját Ashley.
- Valaki segíthetne!- hagyta el a számat a mondtat, amire többiek bejöttek.
- Na miről folyik a vita?- állt meg az ajtóban Zayn.
- Most éppen vagy úgy átlagosságba?- nézett szét Carly.
- Most cica borsó!- puszilta meg Loui.
- Hát most a gyerekszülésről. - vágtam közbe.
- Már megint! Hagyjátok, már az egészet mi sem fogjuk ám sokáig bírni. –mondta
Lexie. - És gondoljatok bele, ha később összeházasodtok, akkor is így
marakodtok majd.
Lexie érzelemmel teli mondatába belesajdult a szívem, hisz a szüleimről maradt
emlékek vagy veszekedéssel, vagy épp kiabálással telik. Visszatartottam a
könnyeimet és felálltam a székről. Először nem akart megindulni a lábam, de
utána engedelmeskedett és elindult kifelé. Magamba azt hajtottam, hogy nem
szabad sírnom, most nem. Eléggé érzelmi holt ponton szoktam lenni a szüleimet
érintő dolgokban, de ennyi idő után el kellett volna tudnom engedni őket. A
nagynéném erősnek próbált a maradék éveimben nevelni több-kevesebb sikerrel.
Talán nem vagyok egy szikla, de egy ember sem tökéletes. Egyre gyorsabban
szedtem a lépéseimet és mikor kiértem a lépcsőhöz, fogalmam sem volt merre
kanyarodhatnák, hogy csendben semmi rajongó tábor nélkül egy jót sírhassak.
Megláttam a terasz nyitott ajtaját, majd kisasszéztam rajta. Becsuktam magam
után az ajtót. Az eső eleredt és nem tudtam, hogy a könnyeim vagy az eső
cseppek záporoznak végig az arcomon. Lerogytam a földre és számoltam a perceket,
pont, mint régen. Eszembe jutott minden a szüleim az, hogy Liam mennyire rendes
velem és, hogy befogadtak maguk közé, és az, ami a legeslegrosszabb halálosan
szeretem Liam-et, de hát neki ott van Danielle. Lehet, hogy már azt
megtárgyaltunk, hogy én is közéjük tartozom, de ez újra előtört belőlem a
kétely. A sírógörcs kerülgetett, amikor is kiértem az erkélyre és ráébredtem
arra, hogy kint szakad az eső. Az ajtónak támaszkodva bőgtem, amikor a nyíló
ajtó megütötte elég rendesen a derekamat.
- Tudod, ha nem szeretnéd, hogy rájöjjenek, hogy hol is bujkálsz, szipogj
halkabban. – vettem ki Naomi hangját.
- Hagyjatok!- kiabáltam ki.
- Ugye tudod Robin, hogy kint esik az eső.
- Igen, de nem lesz semmi bajom. – ordítottam
- Robin van kint?
- Yes! De nem akar kiengedni. - lökte meg az ajtót, ami megint eltalálta a
derekamat.
- Abba hagyhatnád a derék tájam halálra sebzését.
- Menj, majd én beszélek vele. - lökte meg óvatosa az ajtót.
Arrébb csusszantam, hogy kibírjon jönni az illető, akit végig tudtam, hogy
Liam.
- Mi a baj?- terített rám egy kabátot.
- Semmi. – törtöltem meg a szemem.
- Látom. - bólintott majd közelebb hajolt hozzám.
A ajkaim és az ajkai között egy papír is alig fért volna el.
Becsuktam a szemem és …
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése