2013. augusztus 5., hétfő

62.rész

Lassan és óvatosan hajoltam le az automatában lévő csokimért. Nem mertem megfordulni, nem mertem semmit sem csinálni.
- Robin. Látom már sikerült elhagyni az ágyat. Épp hozzád indultam az utolsó vizsgálattal kapcsolatosan. A légző- és az idegrendszeredet kell ellenőriznünk, hogy ott nem történt e baj.
- Azt hittem ezt még az nap megcsinálják.- kérdezete a hang mögülem.
- Tudja hölgyem, a lányka még csak tegnap került ide és mivel nem akartuk még jobban terhelni a szervezetét így ezt a vizsgálatot mára halasztottuk.
Hirtelen egy nő sétált oda és maga elé font karokkal dühösen nézett végig rajtam. Nagy levegőt vettem és apró hasonlóságokat vettem észre rajta.
- Ki maga?
- Hát nem is mersz meg? - lépett közelebb, mire én egyet hátra.
- Nem.- ráztam a fejem.
- Rachel, édesem minden rendben van? - jött oda egy elegánsan öltözött pasi.
- Igen Scott.- csókolta meg a nő.
- Ő a mi...- mutatott rám.
- Igen. - mosolyodott el a nő.
- Nem vágom. - mondtam egy sóhajtásra.
- Robin kedves gyere velem.- mutatta az orvos az utat.
Elindultunk az orvossal. Bele kapaszkodtam az doki kezébe, nehogy elessek.  A nő és a férfi ott maradtak. Értetlenül sétáltam az orvos mellett. Egy nagy ajtó előtt állt, meg majd felém fordult.
- Nem kell aggódnod. Nem történik semmi.- simított végig a vállamon.
A vizsgálat fájdalom mentes volt. Amint kiléptem egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Visszakísértek kórtermembe a nő és a pasi pedig ott ültek az ajtónak szemben. Tudomást nem véve sétáltam az ágyamhoz, majd felfeküdtem rá. Hallottam a nő hangját.
- Scott szerinted minden rendben van?
- Igen minden. - morogtam.
- ÓÓ kicsikém, hát jól vagy.- ölelt át a nő.
- Szálljon már le rólam, azt sem tudom, hogy ki maga.
- Az anyád vagyok. - igazított ki egy tincset az arcomból.
A férfi is közelebb jött idő közben és az egyik felé ő a másikon pedig a nő ült.
- Nem. Az lehetetlen az én szüleim 11 éve meghaltak autóbalesetben. Nem hiszek maguknak.
- Robin, nem is emlékszel ránk? A szüleidre?
A fejemet ráztam, közben erősen gondolkoztam. Az agyam a 6 éves korom jártak. Akkor vesztettem el őket. Alig emlékszek rájuk. Erősen törtem a fejem amikor egy kép villant be, ahol apa az égnek emelt. Láttam az arcát ő volt az. De hát akkor igazat mondhatnak.
- Miért? - ennyi jött ki a számon.
- Nem akartuk, de muszáj volt.- láttam anyán, hogy mindjárt sír.
- Elnézést, hogy megzavartam, de Robin volna még egy aprócska vizsgálat.- lesett be az ajtón az orvos.
- Megyek. - erőltettem magamra egy mosolyt.
Egy steril szobába kísért, ahol a nővér azonnal leültetett és vett tőlem pár tubus vért. Nem igazán foglalkoztam az egésszel, mert a szüleimen kattogott az agyam. El sem hiszem, hazudtak nekem, de miért. Észre sem vettem, hogy mikor lettem kész csak arra kaptam fel a fejem, hogy a nővér letesz elém egy sütit.
- Edd meg. Jót fog tenni.- mosolygott rám kedvesen.
Megettem, majd a nővér visszakísért a szobámba. Amint benyitottam a döbbenet azonnal kiült az arcomra. Anyámék az egyik felén a lányok és a fiúk a másikon. Ebből, most nem fog semmi jó kisülni. Leültem az ágyra, mire Liam azonnal ott termett mellettem. Elmosolyodtam, majd egy szolid csókot nyomtam ajkaira. Láttam anyám és apám reakcióját. Nem nagyon tetszett nekik a dolog. Amint szétváltunk Naomi nekem támadt.
- Kik ezek?
- Háát...
- A szülei.
- A nagynénéd egyszer azt mesélte, hogy ők meghaltak vagy nem? - vonta fel a szemöldökét Ashely.
- Nem haltunk meg. Csak elutaztunk.- mondta anya tök természetesen.
- Engem valami oknál fogva itt hagytatok.- néztem rájuk.
Apa Liamet figyelte egész végig. Tudtam, hogy nem lesz jó vége a dolognak, de amikor apa szóba hozta végem volt.
- És mennyire komoly ez a kapcsolat?
- A mi kis kanos Liam-ünk nem mindig bír magával, hallottam ám mit csináltatok múltkor.- tette rá Harry Liam vállára a könyökét.
- Halott vagy ugye tudod.- suttogta Liam.
Anya elkezdett ordibálni Liammel közben a táskájával csapkodta. Szegény.
- Még is, hogy teheted ezt a lányommal, mégis kinek képzeled magad.
- De, hisz ők nem csináltak semmit.- röhögött Lexie. - Előbb lennék én az angolok fejedelme, mint hogy ezek előrébb jutottak volna a csóktól.- nevetett Lexie.
- Nem vagy vicces.- morogta Liam.
- ELÉG LEGYEN!! - álltam közéjük.
Mindenki döbbenten nézett rajtam végig. Nem láthattak még így kiakadva. A szüleim tátott szájjal figyelték, ahogy kiviharzok. Kifelé menet az orvosba ütköztem. Nem szólt semmit csak átadott egy papír tömeget, majd ott is hagyott. Kirohantam a kórház elé és lihegve leültem az egyik virágcserép szélére. Mély gondolataimat egy hang zavarta meg.
- Te mégis mit keresel itt? - lépett elém a bátyám.
- Bujkálok a zombi, de élő szüleim elől.- néztem fel rá.
Elkezdett nevetni. Ő jót nevetett rajta amit én tökéletes komolysággal adtam elő.
- Hé, figyelj! Éveken át kutattam, hogy mi lett velük. Nem voltam olyan kicsi, mint te amikor elmentek. De emlékszem arra, hogy összecsomagoltak, te aludtál én pedig a te szobádból leselkedtem, hogy mit csinálnak anyáék. Amikor reggel felébredtünk Albertához indultunk ott kitettek mindkettőnket és emlékeszem ahogy ott álltál Alberta mellett és figyelted ahogy az autó elhajt én pedig benne a csomagtartóba. Az utolsó emlékem, hogy valami hatalmas puffanás és az autó nem mozdul. Rám csak órákkal később találtak és a rendőrség bevitt a kapitányságra én pedig mondtam, hogy a nagynéném a közelben lakik és vár engem. De persze nem várt. Közölte, ha elmentem akkor álljak a saját lábamon.
- Ezt eddig miért nem mesélted?
- Nem volt sosem alkalmam.- vont vállat.
Erre a kijelentésre a szüleim jelentek meg a kijáratnál.
- Nos kicsim, akkor mehetünk?
- Nem megyek sehová.- álltam fel és visszaindultam a többiekhez.
- Nem mész sehová!- rántott vissza apa.
- Veszi le a kezét a barátnőmről.- jött a felmentő sereg.
- Még mit nem az apja vagyok!
- Mi meg a barátai.- lépett oda Carly.
- Mégis kinek képzelitek ti magatokat?- tette fel apa a nagy kérdést.
- A ONE DIRECTION-NAK! - mosolyogták elégedetten a fiúk.
- Kik? - vonta fel apa a szemöldökét.
- Gyere Robin.- fogta meg a karom Liam.
Kirántottam apa kezéből a karom és Liamhez húzódtam. Néma csend volt közöttünk, csak akkor döbbentünk le amikor 4 rendőrautó állt meg előttünk. A rendőrök lerohamozták a többieket engem pedig a bátyámhoz löktek.
- Mi folyik itt?- tártam szét a karom.
Erre az elég döbbent kijelentésemre a paparazzik is megjelentek.
- Na ne már! - lökték be Ashley a kocsiba.
Minden fiút betuszkoltak mire a fotósok több ezer képet lőttek el.
- Hová viszik őket.- szaladtam a rendőr után.
- A rendőrségre. Hisz az az úr- mutatott apámra. - feljelentette őket zaklatásért.- akart beszállni a kocsiba, de én elég rendesen bokán rúgtam.
A rendőrnek összeszűkültek a szemei anyám a szájához kapta a kezét engem pedig belöktek Carly mellé. A kocsi pedig elindult. Amint beértünk mindannyiunkat egyesével vittek be ugyanis Carly és Naomi közrejátszottak ugyanis egyszerre vitték őket és hát megtalálták a rendőr középsőjét. Szegény fickó úgy roskadt össze, mint mikor Harryt eltalálták egyszer egy cipővel. Liam mellé tettek be,
aminek egy kicsit örültem. Egy óra várakozás után felbukkantak anyámék és a fiúk menedzsere is. Amint a rendőrnő kinyitotta a cella ajtaját anya és apa a nyakamba estek.
- Minden rendben édesem.- porolt le anya.
- Igen anya nem valami kiképzőtáborba hoztak ahol halálra dolgoztatnak.- vontam vállat.
Az egyik cellának dőlve vártam, hogy a többieket is kiengedjék.
- Úgy érzem a sitt megváltoztatott.- nyújtóztatta ki a lábát Harry.
- Igen ez az egy óra nagyon keménnyé tehetett.- röhögte Carly.
- Márpedig én is keményebbnek érzem magam.- ment előre Lexie.
- Jaj Ash te nem érzed keményebbnek magad? - fordult Carly hozzá.
- Nem elég lesz egy kemény legényt a földön tartani. - lökött Harry felé.
- Indulhatunk? - tárta szét a szőke lány akiről fogalmam sincs, hogy ki.
- Tőlem, gyere Robin.- fogtak közre a lányok.
- ÁJJ! Robin te nem mész sehová.
- Ó de még mennyire. FUTÁS!- rántottak magukkal.
3 utcányit futottunk, mire a többiek akik a kocsival jöttek utolértek.
- Jöhetettek volna már.- morgott Ashely.
- Tudod valakinek fontos volt, hogy telefonáljon.- mutogatott Louis a menedzserre.
- Most akkor nem jöttök?- kérdezte Niall úgy tíz perc elteltével.
- Nem férünk be nagy okosok.- morogta Carly.
- Akkor marad a gyaloglás.- vontam vállat.
- Nem te beszállsz Louis pedig ki így akkor te hazaérsz mi meg, majd csak valahogy.
- Louis nem megy sehová valamelyik másik lány esetleg. Nem hiányzik még egy újságcímlapra való incidens.
- Majd megyek én. - tápászkodott ki Lexie.
Elköszöntünk a lányoktól, minket pedig egyenesen hazaszállított. Louis, Niall és Harry a kanapét megtámadták. Naomi és Zayn a hálószobájukat célozták meg. Én pedig álltam és vártam. Úgy éreztem magam, mint amikor valakire egy mázsa súlyt tesznek. Nem bírtam megmozdulni.
- Hé jól vagy?- ölelt át Liam.
- Igen, csak fáj mindenem.- hajtottam a fejem a vállára.
- Na ezzel meg mi történt?- jött be mellettem Carly.
- Nem tudja.- vont vállat Louis a nappaliból.
- Kérsz fájdalom csillapítót? Vagy valamit?- ugrált körbe Carly.
- Mióta vagy ilyen anyáskodó?- vonta fel a szemöldökét Harry.
- Mióta hazagyalogoltunk. Rájöttem arra, ha én örökbe fogadom akkor az anyáék nem vihetik el. Mit szólsz Louis.
- Liam, ha megbántod én esküszöm minden ember életére, hogy nem éled meg a másnapot.- lépett közelebb Lou.
Nem szóltam semmit. Csak álltam Liam vállára hajtott fejjel, amikor már nem éreztem a lábam alatt a talajt.

3 megjegyzés:

  1. Nagyon nagyon jó lett. Várom az így is törhetett volna részt. :D

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Az eddigi legizgalmasabb rész amit valaha olvastam bármelyik blogban!:DD Nagyon imádtam a részt és remélem hamarosan a folytatása is megérkezik!:D Imádom ahogy fogalmazol és a történet is fantasztikus!!
    Hatalmas ölelés:Rose:))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm. Próbálom mindig a lehető legizgalmasabbra írni és ígérem igyekezni fogok vele.
      Puszi Robin

      Törlés